A harcművészetben nincs új a nap alatt. Nincsenek titkos fogások, misztikus technikák. A harcművészeti iskolák ugyanannak a dolognak más-más oldalról történő megközelítései. A különféle stílusok csupán az alapítók/vezető mesterek fizikai, mentális és kulturális korlátait jelzik.

Természetesen mindent lehet jól vagy kevésbé jól csinálni. Az a kérdés, hogy egy iskola mozgásanyaga és módszertana mennyire azonos a meghirdetett céljaival. Tisztában kell lenni azzal, melyik technika milyen célt szolgál: van a testtudatosságot mélyítő, és van reflexfejlesztő mozgássorozat, van lazító, van koncentrációt javító vagy erőt fejlesztő, van amivel remekül lehet pontokat szerezni versenyen, de ha ezeket valaki hatékony küzdelmi technikának próbálja eladni, és nem közli a tanítvánnyal, melyik gyakorlat mire való, az felelőtlen vagy tudatlan.



Az erő és a tömeg döntő tényező a küzdelemben. Tudom, vannak, akik az ellenkezőjét hirdetik, a mi tapasztalataink azonban nem támasztják alá ezt az állítást. Ugyanakkor bennünket nem az érdekel, hogy egy nagy és erős ember milyen cizelláltan tudja megverni a nála gyengébbeket és kisebbeket. Viszont ha olyan fogásokban gondolkozunk, amelyekkel egy kisebb ember esélyesen képes felvenni a nála nagyobb ellenféllel a harcot, az nagyon leszűkíti az alkalmazott technikák körét.

A küzdelemben mindig az erősebb nyer. Ez nem jelent mindig fizikai fölényt, lehet technikai vagy mentális is – de éles helyzetben rendszerint a nagyobb ember kerekedik felül a kisebben. Ahhoz, hogy ennek az esélyét a lehető legjobban csökkentsük, tökéletes önismeretre, helyzetfelismerésre és határozottságra van szükség.